2012. november 1., csütörtök

A napja van

Halottak napja van, és én megint egyedül vagyok itt, távol. Otthon meg... A Nagy Világmegállás... tisztán, pontosan emlékszem mindenre. 2011 január 24. Aznap vittük vissza a kocsit ahhoz, akitől vettük, még délen. Két kocsival mentünk,é n mentem a bérelttel, DrB a saját újjal, száguldoztunk, mert már mertünk menni a másik oldalon. Örültünk, sütött a nap, és aznap először láttam birkákat az út közepén. És nem mentek arrébb. Nem mentek, ,és engem eltöltött valami hihetetlen jókedv, csak röhögtem ezen a hülye szitun, hogy egymást üldözzük kocsival, és a birkák az úton, miközben nem is olyan nagyon messze tőlünk, a csatorna től oldalán... addigra már... agyvérzés? agyérgörcs? soha nem fogjuk megtudni.

És soha nem fogok vele beszélgetni már, nem tudom kikérni a véleményét a gyereknevelésről, pedig ő aztán...az ő gyerekei...mind a négy... és nem fog többet hülyíteni, átrázni, megtrükközni mindenfélével, hogy aztán csillogó szemekkel nézze, a hatást, amikor rájövök, hogy már megint viccezik... könnyesre tudja magát röhögni rajtam. Tudta.... már nem tudja. Bár ki tudja, lehet, hogy valahol tudja.
És nem lesz unokája, nem látja majd a lányait, fiait házasodni... nem tud nekik segíteni megélni abban a korrupt, hülye, hazug országban (ahova ezerrel vágyom vissza amúgy), és még egymillió dolog, amiről lemarad.
Persze nézzem azt, amit megélt? Most nem... pedig...
A szívem...

A szívem.... egy része velement valahova, csak remélem, hogy ő is tudja, és érzi, hogy valahol ott vagyok vele, még akkor is, ha nem én... mert ő itt van velem... annak ellenére, és azzal együtt.

a szívem... az anyám szíve...óIstenem, az apámé.

Tényleg megállt aznap a világ...és olyan nehezen bicegnek bizonyos részei tovább

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés küldése